Coming Clean

The Advocate (Szószóló) c. újságból

1995. január 24.

Amikor a Green Day – vagyis a zenekar, amelynek tagjai sáráztatta sztárokként vonultak be a ‘94-es Woodstock Fesztivál történetébe – felkérte a homoszexualitásukat nyíltan vállaló Pansy Divisiont, hogy legyen az előzenekara a 1994-es turné második felében, különböző világok kerültek összeütközésbe egymással. Hatalmas pogózások közepette izzadt heteró tinik, piercingekkel a mellbimbóikban, szemöldökükben és nyelvükben ütődtek fiatal melegek és leszbikusok testének – akik pontosan ugyanúgy néztek ki, mint ők.

„Vicces volt figyelni ezeket a srácokat a közönségben, amikor a Pansy Divison színpadra lépett előttünk” – mondja a 22 éves Billie Joe Armstrong (akit rajongói csak Billie Joe-ként ismernek), a Green Day frontembere és dalszövegírója. – „Mutogatták az izmaikat, igazi macsókként pózoltak, és nem igazán tudatosult bennük, hogy a Pansy Division meleg banda. Aztán a Pansy basszerosa, Chris Freeman megállt egy szám közepén, és azt mondta: „Szóval, srácok, rájöttetek már, hogy mi egy csapat buzi vagyunk?”

Armstrong nevet, mintha örülne, hogy felfedezett egy újabb módot a rajongói bosszantására, akiknek egyébként a Green Day első nagy „lemezkiadós” lemezének, a Dookie-nak a hatalmas bevételeit köszönheti. Woodstocknak, és az előző nyári Lollapalooza turnénak köszönhetően az észak-kaliforniai banda (Armstrong gitárossal és énekessel, Mike Dirnt basszusgitárossal és Tré Cool dobossal) kikerült az East Bay hard-core színterének füstös klubjaiból, egyenesen a 10.000 férőhelyes, MTV által mozgatott mennyországba.

„Azt hiszem, a Green Day népszerűsége az egyik oka, hogy felkértek minket előzenekarnak” – mondja Jon Ginoli, a Pansy Divison énekese. – „Most,  hogy bekerültek a mainstream vonulatba, a közönségüknek lehet egy olyan rétege, akiknek igazából nem is kellene ott lenniük” – teszi hozzá félénken, arra utalva, hogy a nagyobb népszerűséggel együtt jár a szolidabb, unalmasabb nézőközönség. – „Azt hiszem, azzal, hogy felkértek minket, kicsit provokálják ezeket a rajongókat. Felrázzák és irritálják őket azzal, hogy azt mondják: ha eljössz, és megnézel minket, ezt is meg kell nézned.”

Az emberek felrázása alaposan kigondolt húzás Armstrong részéről. Miután repülő sárcsomókkal dobálták meg a woodstocki koncert alatt, az alkalmanként kékhajú énekes hátrenézett a dobosra (akinek a fogait véletlenül kitörte egy biztonsági őr, miközben a rajongókat próbálta meggyőzni arról, hogy nem túl jó ötlet megrohamozni a színpadot) és a basszusgitárosra (aki még mindig nem adta fel a próbálkozást, hogy a hátán fekve, a hangszerrel az ölében gitározzon a sárfolyamban), és egyetlen, abban a pillanatban ésszerűnek tűnő dolgot tett: lehajolt, és megmutatta a meztelen fenekét 350.000 nézőnek.

Bár a punk műfaj mindig is arról volt híres, hogy fittyet hány a szabályokra, a meglepően komoly Armstrong kitart amellett, hogy a Pansy Division felkérése nem csak a rajongók sokkolásának újabb módja. Mielőtt a Green Day komoly lemezkiadóhoz (Reprise) szerződött, már két albumot készített a Lookout Records nevű lemezkiadóval, amivel a Pansy Divisionnak is szerződése van. Emellett mindkét banda elkötelezettje annak, amit ők személyes politikának hívnak.

„Úgy gondolom, hogy a Pansy Division azon zenekarok közé tartozik, amelyek életeket tudnak menteni” – mondja Armstrong egyszerűen. – „A zenéjük fülbemászó, és nagyon is tudják, mit csinálnak. Őszinték a szexualitásukkal kapcsolatban, és ez életeket menthet.”

„Persze ez néha elég rosszul sül el, mert rengeteg tudatlan barom van a közönségben, akik elkezdik szívatni a Pansy Divisiont” – folytatja a turnéval kapcsolatos gondolatmenetet. – „Kicsit elbizonytalanodtam, amikor láttam, hogy sokan beintettek nekik. Csak arra tudtam gondolni: a francba is, hát ezek a mi rajongóink?”

Armstrong válasza erre azt volt, hogy félbeszakította a koncertet egy szóló közepén, és ezekkel a szavakkal fordult a közönséghez: – „Mind kibaszottul szánalmasak vagytok. Három szám lement a koncertjükből, és ti élveztétek. Aztán rájöttetek a dalszövegeikből, hogy melegek, és most féltek tőlük. Erről van szó, ti is tudjátok. Féltek tőlük. Nos, remélem, mindannyian tudjátok, hogy a Pansy Division a rock’n’roll jövője.”

Arsmtrong számára, aki a zenekar másik tagjával, Dirnt-tel nőtt fel Rodeo-ban, Berkeley külvárosában, a homoszexualitás nem újdonság, és nem is olyan dolog, amitől távol kellene tartania magát.

– „Azt hiszem, mindig is biszex voltam” – mondja Armstrong egyszerűen. – „Úgy értem, ez a dolog mindig is érdekelt. Szerintem valamilyen szinten mindenki fantáziál az azonos neműekkel való szexről. Szerintem az emberek biszexnek születnek, és csak a szüleik és a társadalom sulykolja beléjük, hogy „nem, nem tehetem”. Azt mondják, az tabu. Berögzül a tudatukba, hogy ez rossz, pedig egyáltalán nem az. Gyönyörű dolog.”

Amikor arról kérezik, hogy vajon ki is próbálta-e ezt a gyönyörű dolgot, a nemrégiben házasodott (és leendő apa) Armstrong elmosolyodik. – „Azt hiszem, nagyjából csak a fejemben játszódott le ez a dolog. Soha nem volt igazán kapcsolatom másik férfival, de ez olyan dolog, amivel időről időre harcolnom kellett. Főleg 16-17 éves koromban. Gimiben mindenki azt hiszi, macsónak kell lennie, és támadják az embereket, csak mert valaki célozgat valamire a szexualitásukkal kapcsolatban. Szerintem ez rémes.”

Armstrong szexuális bizonytalansága természetesen nem maradt rejtve a rajongói előtt sem. – „Kaptam leveleket a Dookie-n lévő Coming Clean című dal miatt, ami a homoszexualitás felvállalásáról szól” – mondja hasonló nyugalommal, mint amivel Kurt Cobain beszélt az All Apologies című daláról, és annak elhíresült sorairól: „What else should I say/Everyone is gay.” (Mit mondhatnék még/Mindenki meleg.)

„Azzal, hogy beszélt a szexualitásról, Kurt valami jót tett” – folytatja Armstrong. – „Vagy ott van k.d. lang. Nagyon csodálom őt. Vagy Melissa Etheridge, aki szintén ott volt Woodstockban. Ő valami igazán jót és pozitívat csinál. Meg aztán ott vannak a meleg rockerek, akik nagyon is büszkék a szexualitásukra, mint például a Pansy Division vagy egy San Francisco-i banda, a White Trash Debutantes. Még nincsen szerződésük egy lemezkiadóval sem, de igazán erotikusak és a tagjaik meleg férfiak és nők.”

Bár nem beszél a férfiakkal való kapcsolatairól, Armstrong bevallja, személyes szálak fűzik a homoszexualitáshoz. – „Volt egy biszexuális barátnőm” – mondja halkan – „így visszetekintve azt hiszem, igazából leszbikus volt. És nekem ezzel nincs bajom. Úgy értem, akkor, abban a kapcsolatban csak ő volt és én, teljes elkötelezettség és odaadás. Nagyon monogám típus vagyok. Akkoriban nem számított volna, ha férfival vagy nővel van... így is, úgy is féltékeny lettem volna!”

Armstrongnak van egy meleg nagybátyja. – „Mindig is nyíltan vállalta a melegségét” – mondja némi habozás után. – „Nagyon közel áll hozzám, és mostanra teljesen elhatalmasodott a szervezetén az AIDS.”

Armstrong bevallja, hogy a rockvilág még mindig át van itatva a melegek és az AIDS-esek elleni előítéletektől, és azon mereng, vajon meg merné-e közelíteni a problémát a dalszövegeiben. – „Nem vagyok elég művelt ahhoz, hogy az AIDS-ről írjak, de arról tudnék írni, hogy milyen elveszíteni valakit, aki közel áll hozzánk” – mondja, miközben elgondolkozva dörzsöli tetovált felsőkarját. – „Inkább arról tudnék írni, hogy mennyire tudatlanok és buták az emberek olyasmivel kapcsolatban, mint az AIDS. Mindig felhívom a közönségem figyelmét arra, hogy vigyázzanak egymásra. Igen… el tudnám képzelni, hogy ilyesmiről írjak.”